L-KARNITIN TÖRTÉNETE

Az L-karnitin izolásása két orosz kutató nevéhez fűződik: elsőként Gulewitsnek és Krimbergnek sikerült kivonni emlősállatok húsából az 1905-ös évben. A nevét a latin carnis szóból eredeztethetjük, melynek jelentése hús. További 20 évre volt szükség, hogy megszülessen e kémiai anyag szerkezetének igazolása, mely Krimbergnek sikerült: ő volt az, aki megállapította, hogy az L-karnitin egy aminosav származék, mivel a második szénatomon egy hirdoxi-csoport (OH) található.

A karnitin az emberi szervezetre gyakorolt hatását már 275 tudományos értekezésben vizsgálták. Ezek közül a leghíresebbek szorosan kapcsolódnak a lipcsei egyetem Fiziológiai Kémia Intézetéhez és annak igazgatójához, Erich Starckhoz. Ő már asszisztensként felfigyelt arra, hogy ellentmondás figyelhető meg a különböző szövetek kolin tartalmát vizsgáló kutatócsoportok eredményei között, hiszen attól függően, hogy a vizsgálatok során reagensként Reineke sót vagy aranykloridot használtak a kutatók mennyiségében jelentős mértékben eltérő „kolin frakció”-t találtak ugyanazon szövetben.

Az ellentmondás alapos vizsgálata azt mutatta, hogy a Reineke sóval vagy az aranykloriddal készült izom kivonatok eltérő mennyiségű L-karnitint tartalmaztak. Ezt a megfigyelését Erich Starck 1935-ben publikálta is, mely írásában világossá tette, hogy az acetilkolinnak tulajdonított számos reakcióért valójában az L-karnitin tehető felelőssé.

Az L-karnitin kutatásokról való beszédből nem hiányozhat Fritz neve sem, aki 1958-ban fedezte fel az L-karnitin zsaranyagcserében játszó fontos szerepét.

Az L-karnitint ipari mennyiségben az 1970-es évek végén kezdték el gyártani, 1986-ban pedig kidolgoztak egy új frementációs eljárást, mely lehetővé tette az L-Carnipure minőségű L-karnitin gyártását. E módszer 100 százalék L-karnitint és 0 százalék D-Karnitint eredményez. Az L-karnitint azonos módon gyártják, mint ahogy a szervezetben bioszintézissel képződik.